Kultúra

Alázatos tisztelettel Az meglehet, hogy szép, ugyanakkor - a látottak fényében - meglehetősen reménytelen vállalkozás közönséget szervezni egy hétvégi komolyzenei hangversenyre. Igényes koncertprogrammal is csupán félház gyűlt össze szombaton este a Dunaújvárosi Zenei Egyesület Kamarazenekara "évi rendes" évadzáró pünkösdi programjára - aki viszont jelenlétével és figyelmével tüntette az együttest, nem csalódott az evangélikus templomban rendezett esemény láttán és hallatán. Két korai Mozart-divertimento között egy csemege - Stamitz D-dúr brácsaversenye (a méltatlanul "hanyagolt" szerző első darabja, amelywt brácsára írt, teli váratlan megoldásokkal, nehéz, a szólista alázatát és tudását egyaránt próbára tevő futammal) -, a végére egy Elgar-szerenád, szenvedélyes, a szó nemes értelmében felkorbácsoló muzsika. Vagyis nem könnyű, de mindenképpen vonzó összeállítás - és még el sem kezdődött a hangverseny.
    Persze akkor sem volt baj, amikor végre belevágott a Szabó András dirigálta zenekar: a nyitó Mozart-darab erős, szép indítása, a második tétel lendülete, finomságai mélyén izzó energiája, a hajlékony-íves futamok látszólagos könnyedsége hátterében a zenekar pontos, fegyelmezett - sőt: az elmúlt években egyre pontosabb és egyre fegyelmezettebb - játékmódja munkált, fáradhatatlanul. Még szebbre sikerült a Stamitz-darab, és ez kivált a szólista, a bosszantóan fiatal Kondor Péter teljesítményének köszönhető. A még zeneakadémista brácsaművész - aki, lévén Dunaújvárosban sajátította el a muzsika alapjait, az utóbbi időben több formációval is koncertezett "itthon" - fergeteges produkcióval rukkolt ki: az első tétel végén az a finom váltásokkal, megtorpanásokkal tűzdelt, kegyetlenül nehéz szóló, a puhán és áthatóan áradó dallam később, a pergő, sodró lendületű végjáték után megérdemelten szólt a vastaps (itt jegyezném meg: a zenekarnak is!).
    A folytatás is gyönyörűség, a Liszt Ferenc Kamarazenekar világhíres kurzusán gyakorolt-elemzett Mozart-divertimento (a Nr. 137-es) a muzsika fantasztikumát, hihetetlen "fesztávját", beláthatatlan íveit és mélységeit hozza - ami Stamitz esetében a klasszikus mester tökélye, az itt a fiatal zseni tobzódása -, a lassú tétel is teli meghitt, szép pillanatokkal, a virtuóz és átütő erejű zárótétel egyetlen vad, fékevesztett robogás: a zenekar pontossága, fegyelme itt is imponáló, aligha véletlen, hogy később, ráadásnak éppen ezt a tételt újrázzák. Előtte azonban az Elgar-opusz csendül, amolyan "soha jobb befejezést" darab, tavaszköszöntő, életigenlő - egyszerre ünnepélyes és bensőséges, szenvedélyes és intim muzsika.
    Pünkösd "ürügyén" valódi parádé részesei lehettünk. Jövőre ki ne hagyják.