Kultúra

Az isteni viharmadár A kellemes irodalomóra és a kellemetlen közjáték után újabb - szomorkás - meglepetés: Palotás József Munkácsy-díjas szobrászművészünk remekeit egyrészt sikerült elrejteni (a stúdiószínpad bejáratához), másrészt sikerült találni a tért kérő plasztikáknak egy olyan "csíkot", ahol/amelyben a szobrok elementáris ereje, hatása, szépsége nem vagy csak elvétve érvényesül. A tudó, A folyó asszonya és a Zu - az isteni viharmadár persze így is, úgy is hibátlan, de az összhatás sérül, ráadásul, fájdalom, ott és úgy lehetőség sincs a javításra. Megint, már megint bele lettünk szaladva a csőbe, kedves barátaim: azt hittük, hogy kapunk - Palotás révén - egy lehetőséget. Aztán meg kiderül, hogy a lehetőség is szalad, velünk együtt, de előttünk és el. A vernisszázson emberes közönség, jeles és jelentős érdeklődés, ez legalább jó. (De mielőtt a drága böngésző örvendezni kezd: azt még szimplán viccesnek gondolom, hogy a kiállítást nem a művek közegében, hanem kint, a stúdiószínpadi bejárat előterében kénytelen megnyitni Csák Máté építész, a Magyar Sajtóklub elnöke, az viszont immár félelmetes megint, hogy a kiállítás terébe lépő vendéget nem Palotás-mű fogadja. Abszurd.)
    Előrebocsátom, most nem a történtek tételes-objektív felsorolása olvasható, és azok is korán kapcsoltak be, akik az új táncszínházi darabbal kapcsolatos álláspontra kíváncsiak: ezúttal néhány élménymorzsát kívánok csak megosztani arról, hogy a legnemesebb szándék is hogyan siklik (sikolhat, hmm, ezen a szón még gondolkoznom kell) apró, ha tetszik himmi-hummi semmiségeken. Nézzük a tézist: a Nemzeti Színház havonta "meghív" egy megyét, hadd mutassa be - vagy inkább: vázolja - kultúrájának, művészetének, természetesen elsősorban színházművészetének jelenét. Eddig tiszta, szép és világos koncepció (bár árnyal a képen a tény, hogy a meghívás financiális feltételeit legalábbis részben a meghívott állja - úgy látszik, hogy ami bárdolatlanság egy Körömpörkölt főtt krumplival vegyes savanyúsággal című produkció esetében a legjobb baráttal szemben, az bevett gyakorlat lehet a kultúra eme szentélyében). A kultúra eme szentélyében a Dunaújvárosi Cool & Túra Sajtókommandó első egységének, köztük a DO tudósítójának megérkezésekor - az első dunaújvárosi vonatkozású program, a Kálnay Adél József Attila-díjas író részvételével zajló Irodalmi Kávéház előtt szűk órácskával - meglehetős a tudatlanság ott, ahol mindent illene/kéne tudni. Portásország szép, de szelíd álláspontom szerint lassan immár meghaladandó tradícióihoz híven tehát a kommandó előbb a főbejáratnál, majd a művészbejárón át kísérel meg egy házfoglalást - utóbbi, hála a nagyon segítőkész és aranyos néninek, sikerül is. Egy labirintus leküzdése után, kicsit ijedten érkezünk vissza első állomáshelyünkre, ahol, mivel már BENT vagyunk, készséggel igazítanak útba minket, itt a lépcsőn föl, fél perc könnyű séta, leülhetünk.
    De hol lehet Papp Krisztina?
   
Kicsi, szomorú hősnő A fenti kérdés többször eszembe ötlik az Irodalmi Kávéház percei során, mivel - ezt még egészen a legelején megtudom - ő, a Nemzeti Színház titkára ad szabatos választ arra a fogas kérdésre, a DO milyen úton és módon készíthet úgy fényképet a nagyteremben majd este hétkor kezdődő koncertről (amelyben a Horváth Péter karigazgató irányításával dolgozó Dunaújvárosi Vegyeskar is közreműködik a Carmina Burana előadásában), hogy utána még leér fél nyolcra a táncszínházi premierre a stúdióterembe. A kávéház vendége egyébként Kálnay Adél, aki Bella István Kossuth-díjas költő és Kalász Márton József Attila-díjas költő társaságában fejtegeti az irodalom hadállásaival kapcsolatos álláspontját és vall - visszafogott szerénységgel - a városhoz, megyéhez való viszonyáról Tódor János Árgus-főszerkesztő kérdéseire. A beszélgetést egyébként - hadd említsük meg a nemes gesztusokat is - Fekete Péter, az intézmény főkapcsolati igazgatója köszöntője vezeti be, a félmaroknyi publikum előtt zajló diskurzus percek alatt kanyarodik a pénz (illetve pénztelenség) felé, szegény, kicsi, szomorú hősök, arcukon félszeg félmosollyal a zajos, csillogó háttérben, az üvegtáblák résein befúj a szél. Bella István költeményeinek fanyar iróniája szíven üt, Kálnay Adél lírájának finom, kérlelhetetlen izzása - Piros Ottília értő tolmácsolásában - meghat.
   
Fontos fotó Papp Krisztinát az első állomáshelyen találom a kávéházi eszmecsere után, és most nem fogom leírni párbeszédünket, csak a főbb vonalakat jelzem, vállaltan a saját nézőpontomból. Tehát: az ember nem azért bumlizik föl a fővárosba, pláne nem azért bumlizik föl dolgozni, feláldozva az egyetlen szabad napját, hogy aztán egy mégoly magas rangot viselő hivatalnok kérlelhetetlensége nyomán kiderüljön - miközben tisztán érezhető: a kérlelhetetlen hivatalnoki eszköztárból egyetlen elem hiányzik, a segítőkészség -, hogy csak félmunkát végezhet. (Ami persze nem igaz, végezhet egész munkát is, a koncertről is készülhet, készül is fotó, csak sumákolni kell, surranni, keverni-kavarni. Absurdistan.) A koncert egyébként a Megyejárás egyik kitüntetett eseménye, egyrészt a program miatt - az Orff-remek előtt egy-egy Liszt- és Beethoven-darabot tolmácsolt a Drahos Béla Liszt-díjas fuvolaművész, karnagy dirigálta Alba Regia Szimfonikus Zenekar -, másrészt pedig azért, mert az először éppen Dunaújvárosban megszületett Carmina Burana kivételesen jól példázza az intézmények-közösségek-városok közötti, a kelleténél sajnálatosan ritkább együttműködést. Ettől igazán fontos, hogy LEGYEN képü(n)k róla, nem a titkár asszony engedékenysége vagy kérlelhetetlensége miatt (pláne nem miattam).
    Az itt nem részletezendő fényképészeti kavarás után kis csoportozatunk szertebomlik: egy tudósító marad a Carmina Buranán, jómagam loholok vissza a táncszínházhoz, szépen megtelik a stúdió, kezdődhet - immár élesben - az Absurdistan című ionescológiai tanulmánygyűjtemény. Tele a stúdió - egyébként a nagyterem is, ami megint csak a pozitív momentumok közül egy -, örvendetesen sok a dunaújvárosi és/vagy ex-dunaújvárosi ismerős (egyébként a nagyteremben is), és miközben leszalad a két játék a világ kibírhatatlan röhögségességéről, miközben a záróképünkön szemrevételezhető nagy-nagy össznépi ihajcsuhajt követően előbb a kommunikációs lehetőségek vesznek a semmibe, majd a nyelv is szétroncsolja, agyontrancsírozza, felszámolja önmagát, miközben a Ionesco-i helyzetek közegében hol felszikráznak, hol szentenciaként idéződnek és tétetnek idézőjelbe Emil Cioran mondatai, az jut eszembe, hogy megy-e, ment-e a megye ezzel előrébb egy tapodtat is a mostani fesztivállal.
    És nincs, nincs, nincs megnyugtató válasz. Talán ez a legkellemetlenebb az egészben.