Kultúra

Győzelem, ha van 1974-ben volnánk, drága időutazó böngésző. Nincs net. Mobil se van. Kommunikációs krízis és vasfüggöny, unalmas kádári elnyomatás tisztesnek tűnő gyarapodással fojtva-színezve. Pártállam és Komancsia: ez van. És kettő kísérlet ebben a városban, nem tudom, nem voltam ott, mennyire kimondva, mennyire kimondatlanul érzékeltetve, mennyire csak utólag fölfűzve okosan az értelem gyöngysorára: két művészi gesztus a "van" meghaladására. Két nemes és merész - vagy: most nemesnek és merésznek tűnő - vállalkozás arra, hogy a helyzet (csillagállás, a csillag, naná, vörös) icipicit megváltozzon. Az egyik kísérletet a Munkácsy Mihályról elnevezett művészeti társulás, az ifj. Koffán Károly vezetésével szabadiskolai formában működő KÖR szolgáltatja. Egyszerű eljárás, a kis lépések taktikája: a KÖR 1974 című, a főiskola épületébe szervezett kiállításhoz elfelejtenek hivatalos beleegyezést kérni, nincs se pappír, se pöcsét, viszont négyen kiállítanak - hallatlan merészség ez akkoriban. A párt vaskeze persze beteszi a lábát, a párt vasálarca meg se rezzen, amikor verdiktet mond: a KÖR 1974 kiállításnak rövid úton vége lesz, a kört magát meg a megszűnéshez vezető nem túl hosszú, de roppant ingoványos terepre taszajtják a hivatalos tótumok & faktumok. Szerencse, hogy csak taszajtják - a hatalom ekkoriban nem fukarkodott a keményebb fenyítő eszközök használatában, ha úgy kívánta az érdeke. Komancsia, mondom.
    Viszont a hatalom nem számolt egy tényezővel. Az emlékezet csapdájából nem lehet (illetve igen, de nehéz) kikeveredni. Ha végignézzük a kortárs intézetben a közelmúltban nyílt gyűjteményes kiállítás szereplőinek munkáit, ha látjuk Éri Jenő Tamás Május 1-jei plakáttervét például, és megérezzük a csillagmotívummal díszített utcakő súlyát (1982-ből!), ha látjuk Móder Rezső merész íveit, Várnai Gyula játékait, Farkas Mihály képeinek expresszív, átható erejét, Roho rendjét és a tárlat életre hívásában is úttörő szerepet vállalt Rozsnyai Sándor munkáit, vagyis végigjárjuk és -nézzük az egész roppant erős kollekciót, felfedezzük a régi művekben a mai alkotót, a fiatalban a meglett, minősített esetben elismert és díjazott művészt, akkor rájöhetünk: a KÖR még mindig van. Győzött.
   
Felszálló ág Hasonló kívülállás, ha tetszik, a fél-underground státusz volt a jussa a másik 1974-ben kezdődött dunaújvárosi kísérletnek. Ekkoriban rendezték először, talán a véletlen teszi, talán nem, majd elmolyolnak rajta a műtörténészek, a főiskola műhelyeiben a dunaújvárosi acélszobrász alkotótábort és szimpóziumot. Az idén immár három évtizedre visszatekintő kísérletről az idén immár három évtizedes fennállását ünneplő MMK Folyosógalériáján nyílt pazar plasztikai kiállítás (amelyet nem mellékesen a vasgyár területére költözött, vasgyári segítséggel és pénzzel és ne kerteljünk, takaróval megvalósított táborok fotódokumentumai tesznek még érdekesebbé). A három évtized plasztikai terméséből válogatni persze merész és csaknem a lehetetlennel kecsegtető, szép vállalkozás, a végeredmény persze nem is csak a magas színvonal és a kiállító alkotók neve miatt fontos. (Az, mondjuk, gyönyörű, hogy a tábor három olyan művészt vonultatott fel, aki dunaújvárosiként jutott el a Munkácsy-djig, van egy teljesség-fílingje, körbeér a történet megint.)
    Az igazán fontos - nekem - ez a butus, semmilyenke évszám: 1974-ben valakik kitalálták, vagy ki se találták, így alakult, legyen egy (mű)hely, ahol - a vasgyári takaró jótét segedelmével - lehet kísérletezni; és aztán sokáig, egészen a közelmúltig tartott ez a jótét, izgalmas, érdekes és gyümölcsöző kísérlet. Az anyaggal. A gondolattal. A művészi programmal. Az alkotói habitussal. Mit bír az anyag Birkás István totem-alakjain? Mitől érzem a hibátlanságot újra és újra a Friedrich-plasztikák láttán? Miért hoz lázba egy Palotás-dolgozat, és miért röhincsélek (pont mint három napja a kortársban) Várnai Gyula munkája előtt?  Miért állok hosszan a nagyon robosztus és nagyon ismerős Móder-vasnál, miért akarom a tollammal picit megcsörrenteni-kondítani? Miért fedezem fel, hogy amit odaát feljegyeztem a kis lépések taktikájáról, az itt szíre-szóra megjelenik a korai Galántai György-munkában?
    Már megint a helyi értékek helyértékénél járunk, azt toporogjuk lassan, óvatosan körbe. Nincs kör. Nincs tábor. (Csak emlékek vannak, művek és a szoborpark persze, amiről kevesen beszélnek keveset, pedig ha sokan beszélnének - pontosítok: beszélnénk - sokat, akkor talán még nagyobb híre menne, kitörhetne a szűk szakmai fogságból, jöhetne a nagyközönség nézni a Dunával koszorúzott, állítólag botanikai szempontból is hibátlanul érdekes, gazdag és szép parkot, ami megszületett abból az 1974-es gondolatból.)
    Nincs van. Szomorú, nem?