Olimpia

Hát kellett ez nekem? Charles Wilson 1933-ban született, Texas egy eldugott településén, amelyet már a Mátrix előtt is Trinity-nek hívtak. Politikai karrierjét egészen ifjú korában kezdte, sokáig abba sem hagyta.

Trinity fia visszavág

Bár a jelek szerint elhivatottabb volt, közvetlen és nemzetközi közegben egyaránt, a figura, akiről a film főszereplőjét mintázták, kétségkívül létezett – ahogy a történet is, amit bemutatnak. A valós alapok szerencsére nem akadályozták meg Mike Nichols-t véleményének kifejtésében. Anélkül, hogy megváltoztatta volna az eseményeket, vagy akár a karaktereket, (na, jó, talán egy picit) sikeresen itatta át filmjét egyéni látásmódjával, ha tetszik, cinizmusával. Ez kérem, Hölgyeim és Uraim, nem hőseposz, nem fogunk halálba lelkesen menetelő amerikai katonákat látni, ahogy a film végén véráztatta egyenruhában, ámde büszke tekintettel néznek a nyugvó nap irányába, hátuk megett lobog az amerikai zászló, snitt.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egy képviselő a valamikor a közepesen uncsi '80-as években a Fehér Házban: földi jókban lelte örömét, alkohol, drog és rengeteg nő szerepelt a kényeztető kínálati listán. Egy napon azonban – mint a mesében – a whiskyspohár alján keresztül feltűnt neki egy kicsiny és távoli ország.




Ó, bocsánat, direkt szerkesztői belenyúlás, hősünk természetesen Afganisztánt találta meg a térképeken – és a szabadságharcosok sorsa hirtelen szívügyévé lett.
Hát ez kellett neki A film ugyanakkor nem az amerikai katonákról szól, hanem Charles Wilson viszonyáról a helyzethez, amelynek szereplője és alakítója egyben.

Apró, s nagyobb örömök

Különös bájt ad a történetnek, hogy a főhős voltaképpen egy hétköznapi igényekkel rendelkező, érthető karakter, aki csak súlyos jellemfejlődése árán jut el addig a pontig, amíg tényleg valami értékelhető dolgot tesz a köz érdekében.
A történet vége nem meglepetés, hiszen az internet és a történelemkönyvek már lassan mindenki számára elérhetőek, a film meg amúgy is fordított sorrendben játszódva egyből az ünnepléssel kezdődik. Ez egyfelől nagyon kellemes, mert szeretjük embertársainkat örülni látni – nekünk, magyaroknak, ugyebár, különösen kedves látvány, ahogy a Vörös Hadsereg hanyatt-homlok menekül valahonnan; igaz, ormótlan szerkesztői belenyúlás, mi már az amerikai győzelmet is megkönnyeztük az 1980-as téli olimpia döntőjében – mert bár az oroszok voltak a legjobbak a mezőnyben, a verhetetlenek, a nagyok, de akkor, azon a szép és enyhe téli estén mégis az Igazság győzött egy picit:



Másrészt viszont a Charlie Wilson háborúja nyomán az a kérdés is jogos, hol marad a pattogatott kukorica mellé alanyi jogon járó adrenalinadagunk – és egyáltalán: szurkoljunk-e Wilson úrnak, hogy a szippantások alkalmával ne szálljon el teljesen az agya? S ha igen, hogyan?
Sehogy: kárpótlásul teljes agymunkánkat arra használhatjuk fel, hogy megértsük az okokat, a film/történet mozgatórugóit, remek háttérrajzát - és nem utolsósorban élvezzük a színészek játékát.
Azért vannak.

(Charlie Wilson háborúja – színes, magyarul beszélő amerikai vígjáték, rendezte: Mike Nichols, főszereplők: Tom Hanks, Julia Roberts, Phillip Seymour Hoffman)