Kultúra

Érzelmet hordoz és őriz Egyszer szeretném megkapni az életem térképét! Egy olyan igazi, nagy, asztalra teríthetős,  vízrajzi és domborzati, úthálózatos térképet, amelyen be van jelölve minden utam - mint az útvonaltervezőn. 

És ne csak a vonalak látszódjanak rajta, hanem mindegyiknek legyen külön színe, intenzitása: merre, hogyan, milyen hangulatban jártam a világban! Lennének rajta egyszer járt ösvények, és unalomig ismert autóutak. Az egyik tele pöttyözve a megállókkal, a másik szürkén üres. Mindenhová az élet sodrásában. Az biztos, hogy van egy hetven kilométeres szakasz az országban, amelyik sokszor rajzolt, és a színe, azt hiszem, valami nemes rózsafajtának a lüktető és egyben szelíd pirossága lenne. A régi hatos, Budapesttől Dunaújvárosig, az életemből az egyik olyan út, amelyik a legtöbb érzelmet hordozza és őrzi.

Az évszámokkal és mindenféle számokkal hadilábon állok: körülbelül tizenöt éve, igen, valamikor a kilencvenes évek közepétől több évig jártam meg rengetegszer ezt a szakaszt, úgy, hogy még aznap vissza is jöttem, társulati kisbusszal, majd többed magammal autóval, távolsági busszal. És az első autómmal! A bilikék Trabanttal, amelyikkel néha megálltam az út közepén, mert soha nem tudtam, merre kell tekergetni a benzincsapot. Havazás, felhőszakadás, délibábos remegés, naplementés kék percek. Izgulás az előadás előtt, vidámság, zenék, barátságok, szerelmek, sikerek és fájdalmak, fiatalság és cigarettafüst, álmok, ébredések, újjászülető gondolatok, bölcsességek, jó tanácsok idősebbektől, érzékenység és elválások, és a legtöbb Hrabal-könyv egy jó sör után pislákoló fénynél a buszon – minden kőre, bokorra, jutna valami. 

Annak idején úgy álmodoztam, színésznő leszek, és pár évre az első színpadra lépés után huszonegykét évesen egy múlt század eleji darab szobalányaként együtt utazhattam a nagyokkal, akkor jártam először Dunaújvárosban, aztán ott ragadtam az Iskolaszínház csapatában, és jó néhány estén mosolyogtam a tapsrendben a város közönsége előtt. Az élet egy nagy fuvallattal sodort tovább, mert egy tömény tizenkét év alatt aztán megéltem egy újabb életadagot, amit már-már átlagosnak is nevezhetnénk: házasság, két gyerek, rendes háziasszonyi élet, egy kis továbbképzés színháztörténet szakon, ház, kert, nyaralások, óvoda, iskola. Aztán mégis át kellett lépni egy másik életszakaszba.

A két lábon maradásból és a kitartásból létrehozott új életből még hiányzott valami: a feladatokon túl valami olyasmi, ahol a lelkemben felgyülemlett szavak szabadon teret foglalhatnak, a szavak a hétköznapokba cseppenő ünnepi pillanatokról. Elindult egyszer csak a Csipke és fazék blog. Ó, dehogy világjobbító és "az embereknek örömet szeretnék szerezni" szándékkal, tisztán-önzőn csak feszültség-levezetésnek, játéknak - mindenféle koncepció nélkül szakadt föl a mélyből egy forrás. 

Van, aki családterápiára jár, önmegvalósító tréningre, agyagozó szakkörre, toronyugrásra, vagy megveszi az első OT-s autóját; én blogot írok. Ahol keresem azt, amit ilyenkor mindenki: azt az érzést az életünkből, ahol biztonságban vagyunk, magunkra találunk és nincs szükség többet énvédő pszichés mechanizmusra, hogy kompenzáljunk valami kudarcot. És tudjátok? Nekem van egy illat, valami édeskés, melegséget árasztó, nagyon régen érezhettem, de föl tudom idézni. Nemrég öcsémék kisgyerekeinek tejpépet kevertem, és rájöttem, hogy nekem valószínűleg egy bébitápszer illata lehet a biztonság-feeling, mennyire régen lehetett, talán anyukám tartott a karjaiban és a kor gyerektáplálási előírásai szerint etetett háromóránként, akármennyire csöpp két és fél kilós csecsemő voltam. Azóta félek egy kicsit, azóta ölelésben akarok létezni, azóta szeretném, hogy valaki megvédjen mindig - ha ez hiányzik, azóta nehezen kérem, és nehezen is fogadom el, mert valahogy úgy van mindez a fejemben, hogy ezért küzdeni kell.

Ebből a világból igazán az érdekel, ami az emberekben az izmok, a kamrák és a vérkörök találkozása mögött van. Az elmúlt két hónapban, úgy tűnik az írásokra kapott reakciókból, vannak olyan élet-térképek, amiket ha ráhúzunk az enyémre, vannak átfedések, hasonló színek, fények, vannak közös utak: és sokan olvasnak szívesen a szív mélyéről ebben a kitekeredett világban, és itt meg is nyugtatnék mindenkit, az előző sorok enyhe patetikussága ellenére: igen vidáman, öniróniával és erős életigenléssel! 

A Csipke és fazék elnevezés magyarázata megtalálható az egyik posztban, és elindult egy retro mese is, valamikor a hetvenes évek végéből, mert hol is vannak a legmeghatározóbb, legelfeledettebb érzések, ugye? A gyerekkorban. Az élet történései olyan ritkán végződnek happy enddel, valahogy mindig elszúrjuk a közepén; a filmek meg inkább elsziruposítják, maradnak az álmaink, ahol lehetetlenség, hogy ne igazak legyenek a vágyak és azok megvalósulásai.
" elindult egy retro mese is..."

Ha kavicsot hajítasz az állóvízbe, máris körök indulnak a csobbanás közepéről - így rezegtette meg az első pár soros bejegyzés az életem. S bevonzott máris sok-sok jót, és ami elképzelhetetlen lett volna fél éve, az megtörtént - és máris összekötöm a végére Dunaújvárost a mélylélektannal, hogy kikerekedjék a dramaturgia. Szóval: ha rád klikkelnek a facebook-on, hogy mikor mész végre motorozni, akkor arra igazán nem lehet kitérő választ adni, ha úgy döntöttél, leszámolsz a szürke élettel. És így történt, hogy sok-sok év után újra bámultam a hatost, és újra lekanyarodtam a benzinkútnál, és azóta már a gyerekeim is görkoriztak egyet a Duna-parton, de csak vigyorogtak rajtam, amikor sóhajokkal, és könnyes szemmel mutattam nekik a színház bejáratát - ajj, Anyaaaaa!

Ez a város őriz valamit Az Időkből, s ebben, ahogy én láthattam most röpke órák alatt, épp olyan történetek lehetnek, amikből elhordoztam pillanatokat annak idején a lelkemben, hogy azok táplálják most az éhes sorokat a papíron. Vagyis a képernyőn. A technika változhat, de a fontos emlékeink sohasem, ezért is annyira jó felidézni őket!

Hálás vagyok mindenkinek, aki ebben támogatott, segített, megalkotta a honlapot, közvetített, rábeszélt, visszajelzett, és biztatott és kritikát fogalmazott, megosztotta és ajánlotta a blogot! 

Csipke és fazék – hihetetlen! De itt van! 

Benne a történet-szeletkékkel, mindenkinek, szeretettel - a lelkünkről!