Ifjúságkutatás: ami a csövön (1.)

Ahogy ígértük, drága ifjú és örökifjú olvasóink: elkezdődik a DO sorozata a közelmúltban napvilágot látott, azóta a közgyűlés által elfogadott Ifjúságkutatás 2000 című kutatás adatai alapján. Még nem tudjuk, hány részben összegezzük - várhatóan négyben -, de tanulságos lesz, az biztos.

     Mielőtt belemásznánk a mostani, Családban marad munkacímű rész adathalmazába, következzék egy sebtiben abszolvált mea culpa. A Dunaújváros Online már az Echo Oktatáskutató Műhely kutatási beszámolójának megjelenésekor megígérte, hogy sorozatban számol be a legfontosabb trendekről és adatokról: kicsit megcsúsztunk, több okból is. Egyrészt vártunk, hogy a teljes beszámoló fölkerüljön az IITI lapjára (azt ugyanis nem vállalhatjuk, hogy az összes eredményt elemezzük), másrészt némi egyeztetés után csak a napokban sikerült személyesen találkoznunk a beszámolót jegyző Domokos Tamással, a fehérvári műhely ifjúságkutatójával, akivel a dunaújvárosi vizsgálat szempontjából is meghatározó metodikai kérdésekről beszélgettünk.
     És most, halk dobpergés, jöjjön végre a „Családban marad", vagyis sorozatunk első, a kérdezettek demográfiai mutatóit és családi hátterét vizsgáló fejezete. A vizsgált csoport nemek szerinti megoszlása - diáknyelven: egy-egy sulitípus ivararánya - meghatározó információ e tekintetben: míg a gimnazisták között a lányok javára billen a mérleg (százalékosan kifejezve: 60-40), addig a szakközépiskolások körében már 50-50 az arány, a szakiskolák száz diákja közül pedig már 69 fiú, 31 lány. A legtöbb tanuló (57 százalék) szakközépiskolai képzésben vesz részt, a szakiskolások aránya 27, a gimnazistáké 16 százalék. A tudástortába a lányok harapnak nagyobbat: 82 százalék érettségit adó képzésben vesz részt (a fiúknál: 65). A vizsgálat eredményei szerint az iskolaválasztást döntően a szülők - és furi módon ezen belül is az apa - iskolai végzettsége határozza meg: a gimnáziumi képzésben részt vevő diákoknak például 76 százaléka legalább érettségizett családból kerül ki. Szabatosan ezt a trendet így jellemzik: újratermelődik a kulturális tőke. Ha tekintetben vesszük, hogy a csak évek-évtizedek múlva elérhető társadalmi státusz szempontjából perdöntő a középiskola-választás, a jövőt illetően is jellemző képet rajzolnak a tudás mobilitására vonatkozó eredmények: a dunaújvárosi diákok 42 százaléka immobil (vagyis a szülők és a gyerek helyzete megegyezik), 12 százalékban a szülők helyzete jobb, mint gyermekeiké (lesz), 46 százalék a magasabb kvalifikáltság felé tart szüleinél. („Egyelőre", itatja fel örömkönnyeinket a kutatási beszámoló - bár az a 42 százalék amúgy is elgondolkodtató adat ebben a felpörgött világban.) A főiskola hallgatói esetében a legmagasabb - 73 százalékos - a felfelé irányuló intergenerációs mobilitás, míg a szakmunkástanulóknál a legalacsonyabb a mobilitási ráta: 69 százalékuk immobil.
     Regionális szempontból érdemel figyelmet, hogy míg a gimnazisták esetében határozott többségben vannak a helyi lakosok (67 százalék), a szakiskolás közösségeknél a helyiek aránya nem éri el a 40, míg a bejáró diákoké közelíti az 50 százalékot.
     A tanulmányi eredmények tekintetében a középiskolások összesített átlaga közepesnél jobb 3.44, a főiskolásoké ennél valamivel gyengébb: 3.22. A vizsgálat eredményei szerint a diákok 7 százaléka gyenge, 45 százaléka közepes eredményt ért el, ennél - 3.49-nél - jobb eredményre lehet büszke ugyan a diákok 48 százaléka, de csak 10 százaléknak dagadhat teljes joggal a kebel a jeles eredmény okán. Iskolatípusonként: a legmagasabb átlagot a gimnazisták produkálták (3.94), a szakközépiskolások átlaga 3.44, a főiskolásoké 3.22, a szakmunkásképző intézmények diákjai esetében ez a szám 3.05. (Jellemző trend, hogy a magasabb iskolai végzettséggel rendelkező szülő gyermeke minden iskolatípusban jobban meg tud felelni az elvárásoknak.)
     A vizsgált populáció családi hátterének legfontosabb adatai: a diákok 48 százaléka él mindkét szülőjével és testvérével, 12 százalék egyedüli gyerekként mindkét szülőjével, 7 százalék esetében a szűk családba a nagyszülők is beletartoznak. (Vagyis a vizsgált tanulók 67 százaléka nem csonka családban él.) A csonka - „sérült" - családban nevelkedők, vagy nem a két édes szülővel együtt lakó tanulók aránya átlag feletti a szakiskolásoknál (42 százalék). A háztartások nagyságát jellemző eredmények is beszédesek: a diákok családjának 62 százalékában négy vagy öt, további 8 százalékban ötnél több fő él közös háztartásában (a három fős családok aránya 23 százalék). A családi kapcsolatok hálója meglehetősen erős: a középiskolások 21, a főiskolások 20 százaléka szerint „teljesen jellemző", további 47/50 százalék szerint „inkább jellemző", hogy a családok a hétvégét együtt töltik, a sokszori beszélgetést a megkérdezett középiskolások 74 százaléka érzi „inkább jellemző"-nek (a főiskolások esetében ez a szám 50 százalék). Az életkor és nem dimenziójában vizsgálva meglepő következtetésre jut a vizsgálat: míg a fiúk esetében a családi kötelékek erőssége az életkor emelkedésével folyamatosan csökken, a lányoknál ciklikusan, a tizenkilencedik és a huszonegyedik évnél kiemelkedve történik mindez.
     A családi háttér szempontjából fontos a tanulói vallásosság kérdése (amely a tanulmány megállapítása szerint az egyéni identitás egyik indikátora is). A megkérdezett középiskolás diákok 45 százaléka nem tartotta magát vallásosnak, 37 százaléka mondta, hogy római katolikus, 9 százalék református, 9 százalék más vallású (evangélikus, zsidó, valamely új vallási mozgalom híve). A főiskolások 56 százaléka nyilatkozott úgy, hogy nem vallásos, 25 százalékuk római katolikus, 13 százalékuk evangélikus. A hitéleti aktivitás szempontjából némiképp változik a vallásosságról alkotott kép: a középiskolások 60, a főiskolások 40 százaléka soha nem jár templomba/vallási összejövetelre, s csak 4, illetve 7 százalék a rendszeres templomlátogatók aránya - többségükben katolikusok. (folyt. köv.)