Zarándok János bányatulajdonos, vállalkozó

A legfrissebb HVG Portré rovatában ezúttal Zarándok Jánost mutatják be. Zarándok neve nyilván ismerősen cseng a dunaújvárosiak körében a vasműs dolomitszállítás kapcsán kirobbant vitából.

   - Muszáj-hírnevét egykori kolléga-barátjának, az önnél jó tíz évvel idősebb Orbán Győzőnek köszönheti. A barátság alapja - mondják - némi hasonlóság is lehet...
   - Technokrata vagyok, vagyis magam is csak a százszázalékos munkát tudom elfogadni. Ha nem ez történik, én is hamar indulatossá válok. De ami döntő, nálam ha valaki hibázik, és azt el is ismeri, megbocsátok - igaz, ha hazudik, ha el akarja kenni a dolgot, jaj neki. Nincs kecmec.
   - Szóval alárendeltjei rettegik...
   - Remélem, nem. Ugyanis mindig szociális érzékenységű is voltam. Az én dolgozóim a mai napig jelképes egy forintért kapják az ebédet, és ugyanennyiért biztosítok számukra nyári nyaralást is.
   - Akkor - immár számos nyomósabb ok miatt is - miért nincs még a szocik között?
   - Látják, nekem máig a fülemben van, amit nagyapám hajtogatott a szőlőben: óvakodni kell az izmusoktól. Meg aztán, én bizony tisztelem a keresztény erkölcsöt is.
   - Ja, ha ilyen finnyás?! De ha már erkölcs: a kőszakma egyik legendája szerint még 1990-ben, amikor módjukban állt megvásárolni a gánti, illetve a polgárdi bányát, és ahhoz a vállalati tanács hozzájárulása kellett, ön az erről alig egy szavazattal lemaradt akkori jó barát, az idősebb Orbán segítségére sietett. Állítólag hajlandó volt belemenni még egy megismételt szavazásba is, amivel - mondják - már megszerzett pozícióit kockáztatta. Hová tűnt az ilyen gesztust is megérő egykori rokonszenv?
   - Azon a „szavazási" napon együtt indultunk hazafelé, és valahol útközben megálltunk vacsorázni. Sosem felejtem el, hogy abban az emelkedett hangulatban Győző hirtelen úgy döntött, neki pedig most mennie kell. Lélektani pillanat volt. Ő elérte a célját, neki már nem volt fontos, mi lesz velem és az embereimmel. Vagy hogy például miként jutok haza. Tudta ugyanis, hogy a slusszkulcsot véletlenül bent hagytam a kocsimban, az ajtót meg bezártam. Mégis otthagyott. Így kezdődött.
   - Gondoljuk, a történtek után nem kis elégtételt érzett, amikor a Dunai Vasművel kötött első szállítási szerződéseivel legyőzte azt, aki egykor otthagyta az éjszakában...
   - Látják, mekkorát tévednek? Én akkor megállapodtam vele, hogy ha nyerek, ad majd nekünk jutalékként egy jelképes, 20 forintos összeget tonnánként, és mi tőle vásároljuk a dolomitot. Ám amikor a dolog bejött, a kapzsisága már azt a 20 forintot is sajnálta volna tőlem...
   - Kívülről úgy tűnik, hogy évek óta egymást ugratva, versenyezve, kis lépésenként lettek engesztelhetetlen riválisok. Tegye szívére a kezét: ugye, azért élvezte is ezt a harcot? Vagy már réges-rég leállt volna, csak a büszkesége nem engedte?
   - A főkönyvelőm mindig azzal jön, hogy "persze, mert te szeretsz ütközni". A fenét. De mégsem hagyhatom magam. Nem is tudnék úgy élni, hogy megalázkodjak.
   - Mondják is: olyan kemény a feje, mint a kő, amit bányászik. Persze ez alighanem kevés lenne ahhoz, hogy ilyen nagyban csinálhassa. Mi volt a módszere?
   - Amikor kiadták az első világútlevelet, indultam, hogy körülnézzek Nyugat-Európában, miként működnek ott a bányavállalkozások, mikor lehet rentábilis egy bánya... A saját költségemen végigjártam Ausztriát, Németországot és Belgiumot, miközben rájöttem, hogy a föld és az alatta lévő ásványkincs az igazi érték, a gép, amivel dolgoznak benne, nem több, mint rozsdás vas...
   - Nem fél, hogy rövidesen az sem ér többet, amit eddig épített? Most mintha nagyon beindultak volna ön ellen. Minek kell bekövetkeznie, hogy kitűzze a fehér zászlót?
   - Mivel ez az egész már politikai kérdés, nem fogok kivonulni. Fehér zászló tehát nincs, és nem is lesz. Legfeljebb fekete zászlót tűzök ki, jelezve, hogy tönkretettek. Nem vagyok hajlandó azoknak gazsulálni, akikkel világéletemben csak jót cselekedtem, és most ellenem fordultak.
   - Feltesszük, most a család minden hadra fogható tagja a fedélzeten van...
   - Édesapám, édesanyám és a feleségem vannak az üzletben rajtam kívül. A gyerekeket megpróbáltam persze gazdaságilag nevelni, tavaly karácsonyra például Fotex-részvényeket vettem nekik. Középső kisfiam forgatta, nézegette... Szóval: nem örült, és a dolog a visszájára sült el. De nem vagyok elkeseredett. A nagyfiam erdész, más a lelkülete. Természetvédő. Mi viszont, akárhogyan is, természetrombolók vagyunk... Később azért még lehet, hogy bekerül a cégbe, de a felső vezetésbe valószínűleg aligha. Ellentétben jogot végző nagylányommal, aki örökölte a határozottságomat. Fiaim a mamájukra ütöttek, már ami a jámborságukat illeti. De emiatt sem bánkódom.
   - Miért is tenné? A miniszterelnök úr bevallotta: apjánál bizony megesett, hogy útnak indított néhány nyaklevest. Vajon e tekintetben is van hasonlóság önök között?
   - Az indításnál a napi elszámoltatás szigorúsága volt a meghatározó, majd amikor már láttam, hogy bízhatom a gyerekben, felszabadítottam a szigor alól. Régen magam is éltem a fenékre verés ősi módszerével, de megalázó pofonok nálam soha nem röpködtek.
   - Tudja, arra gondolunk, hogy vetélytársának fia 25 évesen lett országosan ismert, tíz évre rá pedig már ő volt az ország miniszterelnöke. Nem lenne akármilyen revans, ha egykor az ön fia válthatná le a konkurenciáét...
   - Szerencsére mindegyik gyerekemben megvan a képesség arra, hogy kiemelkedő dolgokat vigyen véghez. Mégis, remélem, nem választják ezt az utat. Mert úgy látszik, ahol a politika kezdődik, ott ér véget a tisztesség.

Lindner András - Horváth Zoltán
(HVG)