Izzó hangulat

Kereskedelmi háborúhoz vezethet, hogy az amerikai elnök - sutba dobva a Washington által egyébként fennen hangoztatott szabadkereskedelmi elveket - védővámot vetett ki az USA-ba irányuló acélszállításokra. Az Európai Unió, valamint több nagy acéltermelő ország máris ellenlépéseket helyezett kilátásba.

    "A nemzetközi piac nem holmi Vadnyugat, ahol mindenki azt csinál, amit akar! A szabályokat tiszteletben kell tartani; mi így teszünk, és ezt várjuk el az amerikaiaktól is!" - fakadt ki a múlt héten Pascal Lamy, az Európai Unió (EU) kereskedelmi főbiztosa. Az eddig nyugalmából kizökkenthetetlennek hitt Lamy arra reagált ezekkel a kevéssé árnyalt szavakkal, hogy az USA az utóbbi évtizedek legprotekcionistább intézkedését hozva védővámokat vetett ki az acéltermékekre.
   George W. Bush amerikai elnök a stratégiainak - a szeptember 11-e utáni szóhasználatban pedig már nemzetbiztonsági fontosságúnak - minősített acélipar hazai gyártóinak védelmével indokolta az intézkedést, mely termékcsoportként eltérő (8, 13, 15, illetve 30 százalékos) vámemeléssel sújtja az acélimportot. A március 20-án életbe lépő, három évre szóló, évente csökkenő mértékű védővám bevezetését az acélipari lobbi sürgetésére tavaly ajánlotta a washingtoni Nemzetközi Kereskedelmi Bizottság (ITC), amely eredetileg 40 százalékos emelést tartott volna szükségesnek (HVG, 2001. december 15.). Az amerikai acélipar ugyanis krónikusan beteg, a vállalatok többsége versenyképtelen.
   Washingtoni érvelés szerint az intézkedés nem protekcionista, sőt összhangban van a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályával, amely megengedi, hogy egy ország efféle átmeneti lépéseket tegyen valamely bajban lévő hazai szektora védelmében. Az érvelés szépséghibája azonban - mutatnak rá Brüsszelben -, hogy a WTO-szabályok csak jelentős importnövekedés esetén engednek meg bármilyen piacvédő intézkedést. Ezzel szemben 1997 és 2000 között az USA acélbevitele visszaesett (csak tavaly 21 százalékkal).
   Az USA-ban a védővám mellett lobbizók azzal érvelnek, hogy a világ acéliparában évek óta tapasztalható válság (HVG, 2001. január 20.), és túltermelés miatt az árak húszéves mélypontra zuhantak, így a külföldi riválisok pusztán piaci jelenlétükkel is rontják az amerikai vállalatok esélyeit. A szektor sanyarú helyzetét azzal illusztrálják, hogy 1997 óta 32 amerikai acélgyártó menekült csődvédelembe (legutóbb a múlt héten a National Steel), és közülük tizenhetet fel is számoltak. Csakhogy e cégek egytől egyig régi típusú, integrált termelésű gyárak voltak. Európai szakértők szerint az amerikaiak egyszerűen a külvilágra akarják hárítani, hogy "ellazsálták" acéliparuk korszerűsítését. Brüsszel arra is emlékeztet, hogy az EU-ban végrehajtott fájdalmas szerkezetváltás során összesen 50 millió tonnával csökkent az acéltermelés kapacitása, az ágazatban foglalkoztatottak száma pedig húsz év alatt 1 millióról 270 ezerre zsugorodott. Ráadásul az uniós acélipar már nem élvez állami támogatást, a nemzetközi szabályok csak környezetvédelmi fejlesztésekhez, kutatásra és vállalatbezárásra engedélyeznek szubvenciót.
   Ezzel szemben - szólnak az európai érvek - az amerikai acélgyártók ma is évente körülbelül 1,3 milliárd dollárnyi bújtatott állami támogatásban részesülnek helyi kasszákból, míg a szövetségi büdzsé különféle címeken további sokmilliárdos közvetett szubvenciót nyújt. Az átstrukturálás elmaradt, a vállalati összeolvadások késlekedése miatt az amerikai acélipari cégek viszonylag kicsik, nem hatékonyak, drágán termelnek.
   A hagyományos amerikai acélgyártók nehézségeit súlyosbítják az iparág fénykora idején a dolgozókkal, illetve a szakszervezetekkel szemben vállalt kötelezettségek. Hiába csökkent ugyanis a szektor aktív dolgozóinak száma a két évtizeddel ezelőtti 800 ezerről 100 ezerre, a vállalatoknak ma is jót kell állniuk a mintegy 600 ezer nyugdíjas és hozzátartozóik nyugellátásáért és betegbiztosításáért, ami becslések szerint évi 12 milliárd dolláros teher. E védőernyő mintegy 10 százalékkal drágítja meg a feldolgozott termékeket, s a többletköltséget az autógyárak vagy a nagyobb háztartási eszközök gyártói a fogyasztókra hárítják.
   Amiatt is támadják Busht, hogy gazdasági érvek mellett politikai célok is motiválták a döntését. Az acélüzemek zöme ugyanis Nyugat-Virginiában, Ohióban és Pennsylvaniában működik, ahol az ősszel kiélezettnek ígérkező kongresszusi választásokat tartanak. Tetten érhetőek politikai megfontolások az intézkedési részletekben is. Nem vonatkoznak például a védővámok az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodásban (NAFTA) az USA-val együtt részes Mexikóra és Kanadára, mert e két ország a szervezet alapszabálya szerint kártérítést követelhetne miattuk. Mentesült a döntés hatálya alól a terrorizmus elleni hadjáratban és egy esetleges, Irakkal szembeni csapásban stratégiai fontosságú Törökország, a közel-keleti szövetségesnek számító Izrael és Jordánia, továbbá a súlyos gazdasági válsággal küzdő Argentína is.
   "Bush intézkedése egyértelműen belpolitikai indítékú, gazdasági és jogi szempontból megalapozatlan" - foglalta össze Lamy az uniós álláspontot, amelyet gyakorlatilag minden tagállam osztani látszik. "A döntés súlyos és elfogadhatatlan" - fogalmazott Jacques Chirac francia elnök. "Tűrhetetlen és szabadkereskedelem-ellenes" - háborgott Gerhard Schröder német kancellár. Még az egyébként első számú szövetséges Nagy-Britannia kormányfője, Tony Blair is kifejezte rosszallását.
    Brüsszelt különösen az amerikai vámemelés diszkriminatívnak titulált jellege bőszíti, az intézkedés legfőbb áldozata ugyanis az amerikai acélimportból összesen 25 százalékkal részesedő - a legnagyobb vámemeléssel sújtott legértékesebb acéltermékeket a legnagyobb mennyiségben szállító - EU lesz. Becslések szerint az Amerikába irányuló uniós acélkivitel akár fele is áldozatául eshet az intézkedésnek, mintegy 2 milliárd dollár értékben. Ennél is jóval nagyobb kárt okozhat az a világban másutt - főleg a fejlődő országokban - termelt 16 millió tonna acél, amely az USA-ból való kitiltás nyomán az európai piacra zúdulhat, alaposan lenyomva az árakat.
   Brüsszel most azt tervezi, kompenzációt követel Washingtontól az elmaradó kivitelért, egyúttal maga is a nemzetközi szabályok által megengedett importkorlátozásokat vezet be az amerikai termékekkel szemben. Az újabb USA-EU kereskedelmi háború valószínűleg a március 15-16-ai uniós csúcs egyik központi témájává lép elő. Barcelonában az uniós állam- és kormányfők elvileg akár arról is dönthetnek, hogy "végső megoldásként" a rendelkezésükre álló legsúlyosabb fegyverhez nyúlnak: életbe léptetik azokat a szankciókat, amelyeket egy tavalyi, az amerikai exporttámogatások törvénytelenségét kimondó WTO-döntés adott a kezükbe, és amelyek révén évi 4 milliárd dollárnyi vámpótlékot vethetnek ki az USA-ból érkező árukra.
   Az Európai Bizottságban (EB) egyébként úgy látják, az uniós tagjelölt országok acélkivitelének termékösszetétele miatt az amerikai vámemelés Kelet-Közép-Európát nem fogja közvetlenül sújtani, ezért attól sem nagyon tartanak, hogy ezek az országok az EU-t célozzák meg fölös exportjukkal. A csatlakozási tárgyalások még függőben lévő versenypolitikai fejezete lezárásának egyik feltételeként néhány tagjelöltnek (Lengyelországnak, Csehországnak, Romániának és Bulgáriának) egyébként e hónap végéig kell megküldenie Brüsszelbe az acélipar szerkezetváltására és az állami támogatás átalakítására vonatkozó terveit. Magyarországnak ez ügyben nincs adóssága - válaszolták a HVG kérdésére az EB szakértői -, mert a magyar acélszektor évek óta nem kap, és a kormány ígérete szerint a jövőben sem fog kapni tiltott állami támogatást. Tény viszont, hogy az uniós acéltermelőket tömörítő érdekvédelmi szervezet nyomás alatt tartja az EB-t, és sorozatosan kezdeményez dömpingeljárásokat. A Magyarországon gyártott, melegen hengerelt acél ellen tavaly indított vizsgálat még zajlik, február végén pedig Brüsszel dömpingvámmal sújtott egyes cseh, szlovák és orosz gyártmányú acélcsőtermékeket (ugyanilyen szankciót Magyarország ellen 1997-ben vezettek be, ez idén novemberben jár majd le).
   Magyarországot amúgy nem érinti közvetlenül az amerikai vámemelés, mivel az USA-ba irányuló magyar acélkivitel olyan csekély (az ország összes amerikai exportjának 1 százaléka, mintegy 13 millió dollár), hogy arra nem vonatkozik a védővám, melyet csak 3 százalék feletti arány esetében alkalmaznak. Közvetetten azonban a magyar acélágazatot is sújthatja, mivel az amerikai piacról kiszoruló termelők a kelet-európai piacon is megpróbálnak majd túladni árujukon.