Privatizáció: térségi együttműködés

A Dunaferr privatizációja során - szakemberek szerint - elsősorban olyan befektetők jöhetnek szóba, amelyek már érdekeltséget szereztek a kelet-közép-európai térségben, elsősorban a US Steel, mely hivatalosan is bejelentette további érdeklődését a térség iránt.

  Közelmúltban a Metal Bulletin című szaklapban a US Steel elnök-vezérigazgatója, Thomas Usher úgy nyilatkozott, hogy folytatni kívánják a globális politikájukat, ezen belül terjeszkedni kívánnak Közép-Európában a szlovákiai US Steel Kosicén keresztül. Ehhez konkrét forrást biztosít, hogy a US Steel 500 millió dolláros üzletet kötött koksz, vasérc és szállítási üzemeiben lévő irányítási jogának eladásával, árulják több nagy kokszolójukat, vasércüzemüket, valamint a szállítási leányvállalat legnagyobb részét. Az USA legnagyobb, pittsburgi bázisú integrált acélgyártója szerint a kiárusítás lehetővé teszi számukra azt is, hogy erősebben értéknövelt hazai üzemeikre koncentrálhassanak, biztos, hosszú távú ellátást biztosítsanak nyersanyagszükségleteik ellátására piaci árakon.
   Az előbbi alapján (is) úgy tűnik, hogy a US Steelnek fűződhet a legnagyobb érdeke a Dunaferr megvásárlására. Kassával a dunaújvárosi társaságcsoportnak már régebb óta jó az együttműködése, 1996-ban - tehát még a szlovák acélgyár amerikaiaknak történt eladása előtt - közös vállalat alakult 70 százalékos szlovák és 30 százalékos Dunaferr tulajdonnal, ez ma a US Steel Hungary. A cég feladata - mellyel új belépőként a US Steel is egyetértett - a kölcsönös segítség árukiegyenlítéssel (például átépítések idején), valamint önkorlátozással elkerülni a fölösleges piaci ütközéseket.
   A két gyárnál azonos az alapvertikum esetében a metallurgiai vonal, hasonló a termékszerkezet. Tehát - amennyiben a Dunaferr új tulajdonosa a US Steel lesz - össze kell hangolni a két gyár tevékenységét. Sőt, beszéljünk inkább háromról, hiszen a szerbiai Szmederevo vasművét, a Sartidot már gyakorlatilag a US Steelhez számítják. Ráadásul mindhárom üzem azonos jellegű, a két kisebb másfél-másfélmillió tonnás, a kassai négymillió tonnás kapacitású. A szlovákiai gyár több szempontból modernebb is, így például a kokszolóval sincsenek olyan gondok, mint Dunaújvárosban. Egy ilyen együttműködés esetén a tulajdonosnak döntenie kell majd arról, hogy milyen elemeket hol fejleszt, ez különösen az igen drága, mérethatékonyság szempontjából leginkább érintett alapvertikum esetében lesz fontos.
   A Dunaferrnél a jelenleg is jelentős veszteségeket okozó kokszoló rekonstrukciójával, vagy éppen leállításával, esetleg új kokszoló építésével kapcsolatban várható az új tulajdonostól gyors döntés. A kettőből az egyik kohó átépítésére 2005-ben lesz szükség, ezzel kapcsolatban már 2003-ban - az előkészítés időigénye miatt - meg kell hozni a döntést. Várható, hogy ezen beruházások esetében, ha a US Steel Kosice lesz a tulajdonos, nem lesz kedvező a döntés. Akár az is megtörténhet, hogy az alapvertikumot folyamatában teljesen visszafejlesztik, és a továbbfeldolgozásra helyezik a hangsúlyt, tehát megmarad a meleg- és hideghengermű, a másod-, harmadtermékek előállítása, az SSC, a kereskedelmi hálózat. Mivel a meglévő rendszer működőképes, nem várható azonnali leállítás az alapvertikum, legfeljebb a kokszoló esetében.
   A másik - a jelen helyzetben leginkább szóba jöhető - érdeklődő a Dunaferr iránt az angol-indiai LNM Holding, mely a romániai Sidex acélgyártó tulajdonosa, emellett az osztravai Nova Hut privatizációját tervezik, illetve lengyelországi befektetési lehetőségek iránt is érdeklődnek. A három gyár együtt 10 millió tonnás kapacitást teremtene a térségben, termékszerkezetük némiképp eltér, a román és a cseh cég hosszútermékeket - csövek, rudak, huzalok - is előállít, míg a Dunaferr csak lapostermékeket gyárt. Ebben a szituációban is kérdéses, hogy az új tulajdonos fordítana e 30-40 milliárdot a Dunaferr alapvertikumának fejlesztésére. És az is kérdéses, hogy milyen módon illesztené be a rendszerbe a dunaújvárosi társaságcsoportot. Az viszont tény, hogy a létrejövő 10 millió tonnás kapacitás kemény versenyhelyzetbe hozná Kassát.
   A Dunaferr kapcsán rendre felmerül a Voest Alpine neve is, mint lehetséges vevőé. Az osztrák holding a tulajdonosa a Dunaferr hideghengerművének. Azonban a Voest Alpine új stratégiájába nem igazán tűnik beépíthetőnek a Dunaferr, ők ugyanis Linz 2010 elnevezésű programjukkal az autóipari beszállításokat akarják erősíteni - 2006-ig 1 milliárd eurót szánnak erre a célra -, a dunaújvárosiak azonban nem gyártanak ilyen jellegű termékeket. A Dunaferr gyakorlatilag teljes gyártókapacitását meg kellene újítani a Voest Alpine-hoz való kapcsolódás érdekében.
   Az előbbi cégek mindegyikével folytatott már tárgyalásokat - információnk szerint - a Dunaferr elnök-vezérigazgatója az együttműködés lehetőségéről. Hallani lehet más érdeklődőkről is, velük kapcsolatban azonban kevés konkrétumot tudni. Az viszont nehezen elképzelhető - szakemberek szerint -, hogy egy távolabbi cég, és akár ide számíthatók az ukrán-orosz cégek is, de az Európán kívüliek is önmagában érdeklődjön egy másfélmilliós acélgyártó kapacitás iránt egy láthatóan igen erős versenyszituációba kerülő térségben. A Dunaferr piaca sem jelenthet komoly vonzerőt egy nagyobb acélgyártó számára, mely sem újabb piacokra való betöréshez, de még a meglévők megtartásához sem elegendő kapacitásokra, tőkeerőre épül.
   A nagy európai tömörülések, a brit-holland Corus, a spanyol-francia-belga Arcelor, a British Steel, vagy a Thyssen-Krupp esetében, amelyek ugyan többnyire deklarálják, hogy érdeklődnek a kelet-európai befektetések iránt, azonban elsősorban nem gyártási kapacitások megvételében, hanem értékesítési-szolgáltatói hálózatokban gondolkodnak. Ugyanakkor termékskálájuk jelentősen eltér a kelet-közép-európai felhasználói minőségi igényektől, így a jellemző áraktól is. Egy velük való együttműködésben a Dunaferr szerepe elsősorban a feldolgozásra, a kereskedelmi hálózatra, a Steel Service Centerek üzemeltetésére korlátozódna. Ehhez viszonyítva a drága alapvertikum átvétele, az átmeneti továbbüzemeltetés, az átszervezés költségei vélhetően túl nagy, profitból nehezen kigazdálkodható kiadást jelentenének az előbbi kör számára.
   A Dunaferr stratégiája szerint a privatizációra való felkészülés első lépése a társaságcsoport átszervezése, mint ismeretes: pénteken tárgyalja a szükséges lépéseket az igazgatóság. A privatizációs pályázat kiírásához szükséges anyag elkészítését ez utánra, az év második felére tervezik. Az átszervezés eleve késlelteti a privatizációt, hiszen, ha elindítják, folyamat már nem állítható le, és közben pedig nincs lehetőség az új tulajdonos belépésére. Lengyelországban a kohászati vállalatokat egy nagy állami holdingba szervezték át, ez a folyamat két évre leállította a tervezett privatizációt. Jelen szituációban azonban indokolt lenne a sietség: számos cég szerepel a térségben a kínálati listán, nem lenne jó a végére maradni. (Már most is lemaradásban vagyunk. A US Steel Kassán idén jelentős fejlesztéseket végzett el, ezek folytatódnak: ez év második félévében indult a folyamatos lágyító és ónozó sor, 2004-ben pedig új dinamólemezt előállító üzem kezdi meg működését.)
   A privatizációra pedig szükség van: az állam nem juttathat támogatást a Dunaferrnek, amelynek viszont tőkére van szüksége ahhoz, hogy megőrizze működőképességét a szükséges technológiai fejlesztések időszakában is. A versenytársak nagy része jelentős állami támogatásokban részesül az EU-val történt megállapodás alapján, ez a tény olyan mértékben "feldühítette" az unió acélgyártóit, hogy nem várhatók további engedmények. A magyar kormány nem is tervezi - vélhetően -, hogy ilyen jellegű tárgyalásokat kezdeményez az EU-val, erről már lemaradtunk.
   A lengyelek 2002-2006-ban 200 milliárd forintnyi támogatást adhatnak, ennek fejében 8 millió tonnás évek kapacitásukat 7,1 millió tonnára csökkentik. Csehország ezen időszakban 110 milliárd forint állami támogatást ad az acéliparnak, melynek ottani kapacitása 6-6,5 millió tonna. Szlovákia 2002-2009 között 120 milliárd forintot biztosíthat e célra, az acélgyártási volumenük 3,8-4 milliárd tonna. Ők 8000 fős leépítést valósítanak meg. Az előbbiek alapján kiszámítható, hogy a Dunaferr támogatási versenyhátránya 30 milliárd forint. Megegyezik a 2005 után jelentkező minimális technológiai fejlesztési igénnyel. Ugyanakkor a nyújtott támogatás nagyobb mozgásteret biztosít a versenytársak számára az árak tekintetében, ez pedig a piacon jelentős hátrányt jelent a Dunaferr számára. (Az előbbi adatok alapján érdemes elgondolkodni az elmúlt tizenkét év kormányzatainak felelősségén!) A megoldást - ma már - csakis egy tőkeerős, megfelelően kiválasztott stratégiai partner jelentheti a társaságcsoport számára.

Kőhalmi
(Dunaújváros Online Hírek)