„A fájdalom átlépte a törvényt" (1.)

A DO londoni tudósítója a közelmúltban az angol főváros muszlim közösségeinek életéről számolt be. Ezúttal - a legfrissebb háborús történések fényében - egy muszlim fiatalember monológját jegyezte le Iván Anita. Most az első részt olvashatják.

Kik vagyunk, honnan jöttünk (Atif Imtiaz)

   Atif Imtiaz Londonban élő értelmiségi. Az Egyesült Államokban, a University of Maryland fizikai fakultásán végzett, jelenleg az angol fővárosban dolgozik. Hosszas unszolásomra vállalta, hogy beszél a terrorral és vallásával kapcsolatos kérdésekről, érzéseiről. A cikk egy „többfordulós" beszélgetéssorozat szerkesztett változata.
     „Óh, igazhívő, állj ki az igazságért akkor is, ha az ellened van" - Szúra Ma'idah, 8. vers. Salam 'alaikum wa rahmatullah. Hadd mondjam el az elmúlt hónapok kiváltotta gondolataimat és érzelmeimet. Lehet, hogy nem tudom szépen összegezni - a célom az volt, hogy megfogalmazzam a muszlimok érzéseit, az ezzel kapcsolatos ellentmondásokat, és esetleg segítsek a nem-muszlimoknak megérteni, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. Nem tudom, bátor vagyok-e vagy bolond, de vágjunk bele.
     Szeptember 11. - fordulópont: annak a napnak a szörnyűséges érzelmeit lehetetlen kategorizálni, még szavakban önteni sem. Viszont tény, megtörtént: engem sokkolt az ütközések rendkívüli erőszakossága, a tornyok szívet szúró összeomlása. Több volt, mint amit a lélek el tud viselni: elfordítottam az arcom a televízió képernyőjéről, ahol a szerkesztők folyamatosan mutatták a halál varázsát. Ez az, ez volt, a halál varázsa - nem tudtam nézni a kápráztató rettenetet.
     Mégis, már akkor, abban a pillanatban éreztem valamiféle önző sajnálatot. Azt gondoltam: „Remélem, nem a muszlimok művelték ezt, különben bajban vagyunk." És abban a percben, amikor százak, ezrek haltak meg, én magam miatt is aggódtam - miközben szégyelltem magam az önzés és az emberiesség hiánya miatt. És a szeptember 11-én történtek több száz kérdést vetettek, vetnek fel azóta is - ezek között persze az első, hogy mi lesz velünk. Itt a muszlimokra is gondolok, és az egész emberiségre, miközben van egy halvány reménysugár is: eljött az idő felébreszteni szíveinket és nem panaszos átkokat zúdítani egymásra sáncaink mögül. Ha mi, emberek, nem tudunk együtt tanulni az azon a napon történtekből, kaphatunk-e valaha ennél nagyobb, figyelmeztetőbb leckét? Talán egymás felé fordíthatjuk arcunkat és kihúzhatjuk egymást a jelen pokoli örvényéből.

A halál varázsa (forrás: BBC)

     Ugyanakkor be kell vallanom: bűnösnek érzem magam, és felelősnek. Annak ellenére, hogy semmiféle kapcsolatom nem volt Usama bin Ladinnal vagy bármelyik szervezetével. Mégis, legelőször, amikor a támadás után kimerészkedtem, paranoiás tüneteket produkáltam - folyamatosan mások arcát fürkészve azon gondolkodtam, hogy most biztos ők is engem néznek. És ha engem hibáztatnak? Közeledni akartam, megrázni őket és rájuk kiáltani: „Nem értek egyet a történtekkel! Nem volt közöm hozzá!"
     Én már megéltem - nem túlzás, ha azt állítom: túléltem - a „Rushdie-affért" (a neves íróra Iránban kihirdették a fathvát, vagyis minden „igazhitű" büntetlenül megölhette volna - a szerk.), amikor mi lettünk a vallási fanatizmus jelképei. Túléltem az Öböl-háborút, ahol mi voltunk az ötödik kolónia, és, talán ez a legnyomasztóbb, túléltem a háborút Bosznia-Hercegovinában, ahol passzív szemlélők voltunk kétszázezer ember legyilkolásának. Akkor abbahagytam az újságok olvasását: nem voltam képes rá, hogy befogadjak ennyi erőszakot.
     Erőszak és erőszak, Gyilkosság után gyilkosság. Még élesen emlékszem, ahogy naponta szembekerültem a metró felé járva az újságok címlapjával: „Sebrenica elesett"; Szerb csapatok Sebrenicában". Aztán egy napra rá: „Több ezer eltűnt férfi és fiú". Egészen addig túl fáradt és fásult voltam, túl érdektelen - de azok a napok megbolondítottak. Az Öböl-háború kezdetén Bush, a mostani elnök édesapja nyilatkozta valahol: „Mi nem az iraki nép ellen harcolunk." Ezt követően számtalan - közvetve egymillió - ember vesztette életét az amerikai szankciók miatt, az áldozatok mintegy fele gyerek. Hogy tudjam így megőrizni a józan eszemet? Nem tudom. Valójában, ahogy visszagondolok a szeptember 11. előtti önmagamra és felidézem az elmúlt évtizedekben megölt muszlimok emlékét, akkor kijelenthetem: hittársaim türelmesek voltak. De ez szeptember 11. előtt történt, s csak az azt megelőző időre vonatkozik. (folytatjuk)

IvánA
(Dunaújváros Online Hírek)

   Muszlimok Nagy-Britanniában (DO-összefoglaló)
   Terror Amerikában (szeptember 11.)